szerző: Málnai Adrienn

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kikerülöm a kérdést, mert szinte mindennap felteszem magamnak úgy, ahogy az írásom elején is tettem. Eddig még egyszer sem jutottam arra, hogy ez baj lenne.
Rosszat jelentene az, ha valaki elüt a többségtől? Hogy valaki más, mint a többiek? Hogy valakinek más jelenti a normális kategóriát? Akkora gond lenne az, ha valaki egy picit elvont? Butaság. Szerintem igazán csak a normális lelkületű emberek tudják ezt hová rakni. A többség pedig csak elkönyveli egy ostobának, egy szerencsétlennek, de nem lehet az véletlen, hogy éppen ezek az emberek nincsenek megelégedve a saját életükkel. Nagyjából innen eredhet az irigység egyik fázisa is. Egyértelmű, hogy nem azzal van a gond, aki egy picit másképp éli az életét. Aki kialakította, vagy még alakítgatja a saját világát.
Úgy hiszem, hogy sokkal inkább az kereshetné magában a hibát, aki a másikban keresi megrögzötten. És, ha megtalálta, annak általában örül is. De ez megint csak a saját lelki nyugalma és boldogsága.

Nem egy szokványos írásom ez. Nem is nevezhető cikknek. Inkább egy merengés az egész, és próbálkozás a részemről. Próbálok valamire választ adni, de persze ez most pont egy olyan téma, amelyről mindenki máshogy gondolkodik. Néha akkor érzem jól magam, ha kiírom magamból azt, amit éppen érzek. És egyáltalán nem hagyom, hogy elrobogjon mellettem a világ. Az emberek, a tulajdonságaikkal.
Mert szeretem tudni, hogy mi miért történik. Szeretek néha az emberi viselkedések, még a deviáns viselkedések mögé is betekinteni, mert izgalmas.
És most már elárulhatom azt is, hogy különösen szeretem, ha valaki egy kicsit bolond. Ha valaki egy kicsit máshogy gondolkodik, mint mondjuk egy csoport másik 30 tagja. De ez az én egyéni véleményem. Egy biztos, hogy nem túl szerencsés beszűkülten élni az életünket, nyitottnak kell lennünk rengeteg dolog felé, hiszen igazán csak úgy lehet szavakkal dobálózni.

Rengeteg olyan emberrel találkozunk életünk során, akiknek majdhogynem az értelem is bajt jelent. Gáz, ha valami értelmeset kérdezünk a tanórán, nem szeretnek, ha valamit elérünk, vagy ha csak nagyon teperünk.
Nyilván nagyon szerencsés az, aki még nem tapasztalt ilyet. Én már néhányszor igen. De mit lehet ezzel kezdeni? Talán éppen ezektől a ,,bántásoktól” leszünk erősek.

Van-e értelme ilyesmiken rágódni? Van is, meg nem is. El kell fogadni, és fel is kell tudni dolgozni, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. És azt hiszem, nem is szabad. Gondoljuk végig, mennyire unalmas világ lenne, ha mindenki mindenkit szeretne? Ha mindenki mindenkinek szimpatikus lenne?

Szabad egyáltalán elkönyvelni azt, aki nem olyan, mint mi, meg tegyük fel a „legjobb barátnőnk”?
Az emberi történeteket nem lehet ismerni. Mindenkinek más a története, és szerintem ebben van valami szépség. A legegyszerűbb dolog az, ha ítélkezünk, és rosszindulatúak vagyunk. Nehezebb már picit belegondolni a dolgok sokaságába, elmerülni bennük, és nehezebb kiismerni az embereket. Úgy is írhatnám, hogy sok embernek az jelenti a nehézséget, hogy kiismerje a másikat.
Ettől egy pillanatra meg is ijed, ezért inkább leírja egy nem túl szép jelzővel, és azt hiszi, hogy ennyivel össze is foglalta, hogy tulajdonképpen milyen is az a valaki. Én egy picit elítélem az ilyen viselkedést.
Ha valakit nem ismerünk, ne ítélkezzünk! Most lehet sokan úgy gondolják, hogy az életemet elborította a rózsaszín ködfátyol. Nekem a válaszom erre csak annyi, hogy mindenki úgy él, ahogy szeretne, és persze mindenki abba szól bele, amibe szeretne. Legyetek erősek! 