Újabb elmélkedés, ezúttal a barátokról. A cím: ˇJó barát vs. rossz barát”. Ezzel kapásból nem értek egyet, ugyanis szerintem a „barát” önmagában egy pozitív fogalom, tehát olyan, hogy rossz barát nincs. Ha valakinek vannak barátai, vagy akár csak egy barátja, abból már könnyen lehet a világ legboldogabb embere. Végül is nincs annál fontosabb, minthogy valaki mellettünk álljon, akkor is, ha mindenki más fetreng a röhögéstől, akkora eget rengető baromságot mondtunk. Bár nem tudom, ki hogy van vele, én mindig kiröhögöm magamat, ha hasonló helyzetbe kerülök.

A probléma ezzel csak annyi, hogy senki nem úgy születik, hogy vannak barátai. Kisgyerekként az ember könnyebben ismerkedik. Biztos mindenki emlékszik még olyanra, hogy a homokozóban elkérte valakitől a lapátját vagy a vödrét, és később együtt építettek várat vagy sütöttek tortát (homokból). Oviban a legkönnyebb, ott még senki nem nézi, hogy honnan jöttél csak együtt fogócskáztok. Legalábbis az én időmben még ez volt…hű…, kezdem öregnek érezni magam… A mai ovisok egészen mások! Később az iskolában sem változik semmi, maximum rossz irányba. Ritka, hogy valakiből ma már normális gyerek legyen, és akkor most belemehetnék, hogy kinek mi a normális, de azt majd máskor.

Felnőttként barátkozni sokkal könnyebb, ha valakinek nyitott személyisége van és gyerekkorában is voltak barátai, tehát már gyakorolta. Tudja, hogyan kell megismerni valakit és hogyan kell hagyni, hogy őt megismerjék. Akiben ez nincs meg, arról már kiskorában kiderült, azóta pedig valószínűleg egy zárkózott személyiség lett.

Persze az, hogy milyen könnyen szerzünk barátokat, nagyban múlik a környezetünkön is. Vegyünk példának egy osztályközösséget. Ahol mindenki nyitott a másik felé, ott egy visszahúzódó személyiség is gyorsan ki fog bontakozni, elhagyja a félénkséget, mert tudja, hogy nem nevetik ki. De valami hasonlót mintha már említettem volna. Ezzel szemben egy előítéletes (…) társaságban egy ilyen személyiség soha nem fog megnyílni. Előítéletnek számít például, hogy sokszor a külső alapján, hallottak vagy egy adott szituációban látottak alapján ítélünk, ahelyett, hogy esélyt adnánk a páciensnek megmutatni, hogy milyen is ő valójában. És akkor még mindig benne van a pakliban, hogy nem szimpatikus, viszont elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk.

A „legjobb barát” téma a kedvencem. A legjobb barátok – általában – mindig együtt lógnak, aminek az eredménye az lesz, hogy megunják egymást. Megromlik a kapcsolatuk és ezzel sokan nem tudnak mit kezdeni. Nem próbálják meg értelmes emberek módjára megbeszélni, hanem az egyik fúj a másikra és a másik is az egyikre. Később, ha mégis beszélnek egymással, az összeveszés nem kerül szóba, kibeszéletlen marad és ez egy örök csomó a fonalon. Kibogozhatatlan, és ennek elkerülésére csak beszélni kellett volna. Ha már itt tartunk a kommunikáció hiánya szintén egy nagy probléma az emberek között.

Akkor most mesedélután…

Egyszer volt, hol nem volt… Körülbelül három éves voltam, amikor az oviban összebarátkoztam egy lánnyal. Jóban voltunk az első pillanattól fogva, szerencsére a szüleink is. Még akkor is barátok voltunk, amikor iskolába kerültünk. Aztán az élet adott egy nagy pofont, és egy fél ország választott/választ el bennünket. A barátságunk azonban kiállta a próbát, immár több mint 15 éve. Nem mondom, hogy ő a legjobb barátom, inkább a testvéremként tekintek rá. Újabban sokat rágódok ezen a témán, ugyanis ő most érettségizik és mit is mondjak…furcsa. Mintha csak tegnap lett volna, hogy fogócskáztunk az ovi udvarán vagy fejjel lefelé lógtunk a mászókán, azt játszva, hogy ki bírja tovább. Felnőttünk, és még mindig barátok vagyunk.

Talán a korosztályunk olvashatna hasonló történeteket, biztos van még. Így meg tanulhatnák értékelni azokat az embereket, akikkel a legszebb, de minden esetre leggondtalanabb éveiket töltötték.

Csernyánszky Benigna