Radírra cserélni Anyát?

Valószínűleg nincs egyedül a következőkben bemutatott két anyuka, akik sokat aggódtak, hogy visszahúzódó, érzékeny gyermekük miként illeszkedik be az óvodai, illetve iskolai közösségbe. Egy ilyen meghatározó helyzet megoldásában kulcsfontosságú szerepe lehet a pedagógusoknak. A Richter Aranyanyu Díj általatok beküldött jelölései között bukkantam rá azokra a történetekre, amelyek azt mutatják be, hogy egy figyelmes tanítónő vagy egy gondoskodó óvónő mennyit tehet egy szüleiről nehezen elváló félénk kisgyermekért és szüleiért.

Kovács Pálné dorogi anyuka egy nagyon kedves történettel jelölte Aranyanyu Díjra kislánya tanítónőjét, Schuck Tibornét. Ajánlásából kiderül, hogy cserélhető le egy anyuka egy radírgumira.
„Amikor szülőként iskolát kerestünk kisebbik lányunknak, Gyöngyinek, igazából tanító nénit választottunk. Olyat, aki el tudja fogadni a biztonságot nyújtó családhoz erősen kötődő, az ismeretlentől, újdonságtól félő kislányunkat minden gondjával-bajával együtt, s aki a „tudományon” kívül szeretet, kedvességet, érzelem gazdag világot is nyújt a kicsiknek. Gyöngyi nehezen szokta meg a reggeli elszakadást, búcsúzáskor gyakran legörbült a szája az iskola kapujában. Azon a reggelen is elpityeredett, s kétségbeesetten kapaszkodott belém. Bekísértem az udvarra, de ott is csak szorongatta a kezem. Megvártuk a becsengetést, majd a tanító néni engedélyével és kíséretével, valamint az osztálytársakkal együtt indultunk az utca túloldalán levő osztályterembe. Reménykedtem, hogy a gyalogátkelőnél elköszönhetünk egymástól, de tévedtem. Már beértünk a tanterembe, levettük a kabátot is, s a gyerekek beültek a padba, de az én kislányom folyamatosan sírt és nem engedett el. Hiába próbáltam elmagyarázni, hogy nem kell sokáig elválnunk, délután megint együtt leszünk, ő hajthatatlan volt. Közben már mindenki felkészült az első órára, de az én kislányom nem tudott megvigasztalódni. Már a tanító nénivel együtt győzködtük a lányomat, mindhiába. Nagyon el volt keseredve. A tanító néni egyszer csak hozzám fordult: – Anya, nincs nálad valami, amit itt tudnál hagyni? Gyöngyike elé tennénk a padra, s ha bármikor ránéz, olyan, mintha itt lennél vele. Egy radír került elő a táskámból, Gyöngyi elfogadta a cserét. Hét év telt el azóta. Ma már nem kell radírra cserélni anyát, ha elválnak útjaink, de az elsős tanító nénire most is szeretettel és hálával gondolunk.

Pécsről írt nekünk Molnár Mercedes, aki sokat köszönhet egy óvónőnek, aki kivételesen érzékeny kislányának segített megtalálni az iskolába vezető utat. A jelöléssel Hajnal Évának mondott köszönetet a hálás anyuka.

„Anna lányom kiskorától fogva mimóza, félénk, befelé forduló kislány volt. Éva nénivel nagycsoportban találkoztunk. Tudtuk róla azt is, hogy az iskolaóvoda rendszerben ő lesz a tanító nénink is. Már első látásra megszerettük, mert sugárzik róla a szeretet, a kiegyensúlyozottság, a lelki béke.

Az iskolában Éva néni alaposságának köszönhetően kiderült, hogy Anna tanulási zavarral küzd. Többdiplomás anyukaként nem tudtam elfogadni, hogy a lányom nem kitűnő tanuló, sőt a nevelés tanácsadó azt állította, hogy soha nem lesz az. Nagyon bánt, hogy sokszor türelmetlen voltam kislányommal, többször felemeltem a hangom, hogy ő miért nem tud úgy tanulni, mint az eminens lányok az osztályból. Éva ezt észrevette, és többször elbeszélgetett velem – nem sajnálva idejét. Megnyugtatott, hogy egyáltalán nincs nagy baj: türelemmel és fejlesztéssel Anna bármire képes lesz. Arra is rávezetett, hogy meg kell tanulnom úgy elfogadni a kislányom, ahogy van, hisz nem attól lesz boldog és teljes, hogy kitűnő tanuló. Éva néni csodás volt: minden reggel fél 8-tól 8-ig Annával meg a néhány segítségre szoruló gyermekkel foglalkozott az iskolában önzetlenül, szeretettel. Kislányomnak egyre jobban ment az olvasás, egyre nyugodtabb lettem én is, egyre türelmesebb tanultam vele otthon is. Éva megtanított hinni a kislányomban, és hála a mi tündér tanító néninknek, Anna lányom ma már a legjobb tanulók között van, és ami még fontosabb, nyitott, vidám, kiegyensúlyozott kislány. Sőt, ma már egy tehetséggondozó program részese, mert Éva néni észrevette, hogy Anna gyönyörűen rajzol. Anna lányom mondta egyszer, hogy:
- Ha azt mondják, hogy mosolyogjak, Éva nénire gondolok, mert akkor mindig mosolyognom kell.
Évának örök hálával tartozom nemcsak azért, mert olyan lelkiismeretesen, a tanórákon felül tanította a lánykámat, nemcsak azért, mert rengeteg szeretet kapott tőle gyermekem, nemcsak azért, mert remek csapatot kovácsolt az osztályból, és rengeteg élményt adott a gyereknek, hanem azért is, mert engem jobb emberré tett.”