cikk: Csernyánszky Benigna

Először is tisztázzuk: nincs gyerekem, nem vagyok pedagógus (se olyan, aki kicsikkel, se olyan, aki a nagyokkal foglalkozik) és gyerek-pszichológus sem vagyok. Hogy lehet mégis egy olyan dologról cikket írni, amihez nem ért az ember? Na, erre majd később válaszolok, de első lépésként talán nézzünk körül a környezetünkben…

…, ahol rengeteg ember fordul elő, ha az iskolai közösséget vesszük alapul, akkor pedig sok gyerek, vagy inkább diák, mielőtt valaki megsértődik. Nap mint nap látom őket, és mindig megdöbbent mennyire különbözőek. Van, akiről már messziről látszik, hogy gondjai vannak (akár állandó, akár átmeneti) és a másik végletek pedig, a jégcsapok. Róluk is süt (jég+sütés…hmm), hogy valami nagyon nem oké, ugyanakkor az is látszik, hogy nem fogadnak el segítséget.

Mégis kezdjük az elején, vagyis azokkal, akiken látszik. Mik lehetne a szorongás tipikus jelei? Kiskorban hajrágás, később körömrágás, ajakharapdálás, ujjtördelés, szélsőséges hangulatváltozások, viselkedészavarok. Az utóbbi kettő talán a szorongásra kevésbé jellemző, de mint említettem, nem értek hozzá. Az első négyet viszont tapasztalatból is mondhatom. A hajrágásom okára ugyan nem emlékszem, lehettem kb. 4-5 éves, de tudom, hogy mindig össze kellett kötni a hajamat és sosem lehetett olyan hosszú, hogy elérje a számat. Szerencsére, ezt elsős koromra kinőttem. A következő rossz szokásomat úgy 8-9 éves koromban kezdtem el az első úszóversenyemen, és sajnos a mai napig meg is tartottam, bár ez inkább már csak megszokás, mint bármi egyéb. A többit nem mondom végig, mindnek megvan az oka.

Jégcsapok. Szerintem nekik mindenkinél nagyobb szükségük lenne segítségre, de ezt saját maguknak sem fogják belátni, márpedig úgy nehéz valakin segíteni, hogy nem hagyja. Időre van szükségük, amíg kicsit kinéznek a zárt burokból és meglátják, hogy kint zajlik az élet. Rájönnek, hogy ők is szeretnének olyanok, de legalábbis hasonlóak lenni. Ha beismerték, jöhet a segítség.

Ezek a szorongásos tünetek gyakorlatilag bármikor kialakulhatnak, akár átmenetileg, akár állandóra, leginkább a páciens környezetétől függenek. Ezzel nem feltétlenül egy családi „közösségre” gondolok, bár ott is létrejöhetnek. A legtöbb esetben akkor, ha a szülők túl nagy elvárásokat állítanak a gyerekkel szemben, aki szeretne megfelelni a szüleinek, de esetleg mégsem tud, vagy egy idő után belefárad az állandó megfelelési kényszerbe. Más helyzet, a végeredmény mégis ugyanaz: ha a szülő maga próbál élni vagy pont nem élni a gyerek helyett. Ez alatt azt értem, hogy sokszor elküldi otthonról, hogy legyen a barátaival, amivel így első hangzásra nincs is semmi baj, csakhogy egy gyereknek néha szüksége van a nyugodt családi légkörre és megértésre, amit elsősorban a szüleitől kaphat meg, vagy kéne megkapnia. Esetleg ennek az ellentéte: sehova nem engedi. Na, attól tényleg hülyét lehet kapni egy idő után (gondolom, ilyen problémáim sosem voltak). Ezekben az esetekben a szenvedő alany gyakorlatilag egyetlen helyre kényszerül, az adott közösségbe, mint ovi, iskola, egyetem stbstb. Ezeken a helyeken nincs ugyan egész nap a szülei felügyelete alatt, tehát valamilyen szinten elkezdheti felépíteni a saját személyiségét, de ennek ellenére a zavaró tényezők (értsd: ez esetben a szülőket) ott maradnak a lelkében, akaratlanul is eszébe jut, hogy elvárásoknak kell megfelelnie, és ezek miatt, szinte tudat alatt veszi fel a különböző rossz szokásokat.

Ugyanakkor mindez történhet fordítva is: otthon minden rendben, anyuci, apuci tök normális, a gyerek közösségbe kerül, ahol nyilván változik a személyisége, és sajnos az fejlődhet negatív irányba is. Mégis a kettő keveréke a „legszebb”. Alapból problémásan kerül be a gyerek a közösségbe, gyenge személyiséggel, és ráadásul a társai is rátesznek egy lapáttal. Hát, ide már erősen javasolt egy pszichológus, és nem csak a gyereknek! Sajnos egyre több esetben lenne szükség a dokikra is, ők már pszichiáterek, de néha az is elég, ha valakit pofon vágnak, hogy térjen már magához (nem feltétlenül fizikai pofonra gondolok).

Befejezésképpen válaszolnék az első kérdésemre: ÍGY.