Nem tudom, ki hogy van vele, nálam mindig december 31-én, délelőtt dől el, hogy hol is fogok szilveszterezni. Ez idén, vagyis tavaly sem volt másképp. Nem éppen egy átlagos házibulit vagy város szintű rendezvényt sikerült találni, hanem egy nem igazán gyakori programot: a lovaglást.

Ahogy este tíz óra körül beöltöztünk gyakorlatilag eszkimónak, arra gondoltunk, hogy a lovaink mennyire fognak minket utálni az éjféli lovaglásért. Nem is tévedtünk nagyot! A Hold világított, az ég csillagos volt, egyszóval hangulatos lovaglásnak ígérkezett. Az egyetlen problémát a sötét jelentette. Az utat ugyanis, amin a legelőre mentünk fel, mindkét oldalról bokrok és fák takarták, így nem láttunk volna semmit, hacsak… Hacsak nem az egyikünk erre is gondolt, így a horgászatnál használt világító patronokat akasztottuk a nyakunkba és fordítottuk át a hátunkra. Szóval a bokrokkal és fákkal takart út szép színes volt. A teljes sötétség azt az érzést keltette bennünk, mintha egy burokban lennénk. Én személy szerint együtt éreztem azokkal, akik egyébként sem látnak semmit. Leírhatatlan érzés volt, de azért megpróbálom. Csak a színesen világító patronokat láttuk egymásból, egyébként kénytelenek voltunk a fülünkre hagyatkozni. Vicces dolog volt, különösen mert azon az úton már fordultunk vissza (nem szándékosan) szarvasok miatt, és vágtáztunk hazáig. A különbség az volt, hogy akkor láttuk őket, most csak reménykedhettünk, hogy nincsenek ott, de mivel a lovak teljes nyugodtsággal mentek előre, nem foglalkoztunk sokat a problémával. Beszélgettünk, nevettünk és megállapítottuk, hogy azért kell némi hülyeség ahhoz, amit csinálunk. Azért egy kicsit sajnáltuk a lovakat, leginkább a fagyos talaj miatt. Folyamatosan botladoztak, ők sem láttak semmit.

Az egész útban nekem a legszebb az égbolt volt. A csillagok csak úgy ragyogtak és a Hold is, már amennyi éppen meg volt belőle. A csillagképek tisztán kivehetőek voltak. Csodálatos látványt nyújtottak.

Egyszer csak a bokros-fás útnak is vége szakadt, mi pedig megérkeztünk a legelőre. Örültem neki, hogy már nem a sötét árnyas úton kell haladnunk. Nem volt benne semmi félelmetes, persze azért beindítja az ember fantáziáját ha elég horrorfilmet nézett. Hát én eleget néztem.  Nem csoda, hogy megnyugodtam, amikor kiértünk. Pár percet kellett várnunk és már éjfélt is ütött az óra. Természetesen a pezsgőt is ott ittuk. Ha már valamit csinálunk, csináljuk stílusosan! A lovainkat is megkínáltuk, de nem tetszett nekik annyira. A hely jó választásnak bizonyult, elláttunk egészen Szigetvárig. Így bár testben nem, lélekben együtt néztem a tűzijátékot egy „kollégával” (Kápolna Elvira). Azonban nem csak a szigetvári, a szentlőrinci és a bükkösdi tűzijátékot is láttuk. Fantasztikus volt. Aki esetleg el tudja képzelni, az szorozza meg azt az élményt tízzel.

Körülbelül húsz percet voltunk még fent, majd elindultunk visszafelé, de egy másik, a lovak számára kíméletesebb úton. Így egyszerűbb is volt, a legelőjükön mentünk le, őket a végén ott is hagytuk a társaikkal, a nyergeket pedig előre vittük. Ezzel vége is lehetne a történetnek, de nem! Sajnálom Szigetvár, Szentlőrinc a mi tűzijátékunk vitt mindent! Örök hála érte egy kedves barátunknak. A lovak teljesen békésen végigették az egész műsort… Ellenben a tyúkok, meg a kakas! Na, azok pont nem. Éppen terveztük, hogy elmegyünk aludni, amikor bosszúból a kakasok nekiálltak kukorékolni. Imádtuk őket, de még ők sem tudták elrontani azt az örömöt, amit akkor éreztünk.